Gyerekkorom óta bennem van egy érzés. Nem tudom megfogalmazni, de legrégebbi amire emlékszem. Emlékszem, ahogy elképzeltem magam. Mai napig biztos vagyok benne, hogy az ami leszek, biztos úgy lesz. Már tudom, azt is milyen eszközök állnak rendelkezésemre. Jobban értem a Világot 18 évesen, mint pár 30, 50 vagy 60 éves, de ez mit sem számít. Tudom jól, hogy nem ez alapján kell értékelni az embereket és nem is fogom. Amit érzek egyszerre nyomás és áldás, érzem súlyát és mégis élvezem a feladat nagyságát. Olyan dolgot hozok létre amit, más senki. De emlékezni már nem fognak rá, mert én vagyok az utolsó...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.